Kibírhatatlan

Ilyen vagyok mostanában. (Aki hatalmas Jóbarátok fan, mint én, annak annyit, hogy olyan vagyok, mint Rachel a terhessége végén, mikor már mindenki azt kívánja, hogy szüljön már meg,de azonnal, ha lehet!!)
Egész álló nap üvöltök Lackóval, amire nem vagyok büszke, de egyszerűen az agyamra megy, és persze extra gyagyás is, mindenen bőg, ami látja, hogy bosszant azt annál inkább csinálja. Üvöltök, bőg, nekem lelkifurkám van, én is bőgök. Kibékülünk, majd öt perc múlva minden kezdődik elölről. Olyan érzésem van, mint akinek mindjárt meg fog jönni, zizi vagyok, levert, rossz kedvű, és a méhem is érezgetem. (Ezt nem nevezném görcsnek, fájásnak meg aztán semmiképp, az a legjobb kifejezés, hogy érzem.)
Egyfelől már megkönnyebbülés lenne túl lenni ezen az egészen, másfelől még annyira nem kívánom ami az elkövetkező 1-2 hónapban vár ránk. Tudom, hogy már uncsi ez a nyavalygás, úgyhogy lelövöm magam. Persze csak átvitt értelemben.

(Olyan rosszul hangzik ez így, hogy nem kívánom, ami ránk vár, de ez sajna akkor is tény. Míg az ember az első terhessége végén rózsaszín felhőkön lebeg, és úgy érzi a világ legszebb dolga történik majd hamarosan vele, addig most sajna tisztában vagyok vele, hogy ami vár ránk, az messze nem a legszebb dolog a világon, hanem az egyik legnehezebb, rengeteg kétség, sírás, szoptatási nehézségek, kialvatlanság, bizonytalanság, és a többi. Persze, a másik oldalon ott van az öröm is, a baba illat, a kis puha pöttöm, a finom babaporcikák. És ebből most remélem senki nem azt szűri le, hogy nem örülök ennek a gyereknek, vagy nem várom, mert jézusom, dehogyis nem. Csak én már nem az ismeretlentől félek, hanem az ismerttől. :) )