Az nem lehet...

...hogy nem írtam az oviról!! Pedig de, tényleg nem írtam.
Na szóval, az úgy volt, hogy a decemberi kényszer pihi után, nagyon nehezen ment a visszazökkenés, úgyhogy abban maradtunk az óvónénikkel, hogy beszoktatunk újra. Így január második és harmadik hetében együtt jártunk oviba, illetve csak egy-egy órára hagytuk ott Lackót. De akkor is végig üvöltött, nem akart barátkozni senkivel, szóval aggasztó volt a helyzet. Mondhatom, hogy tök tanácstalan voltam, már azon is gondolkodtam, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Aztán Gábor megoldotta a helyzetet. Az örök szkeptikusok és kétkedők most ne figyeljenek ide, az állításomat nem tudom majd klinikai tesztekkel meg miegymással igazolni, de a helyzet az, hogy a fülbesúgdosás megoldotta az ovis gondot egy pillanat alatt. :) Azért kifejtem, nyugi. :) Szóval az volt, hogy Gábor olvasta épp az agykontrollt, amiben volt valami mellékes történet arról, hogy altatásban milyen fogékony az ember agya, mert megmaradhatnak infók. (Na emiatt tuti kapok, ha G. elolvassa, mert elég pongyolán fogalmaztam meg, de az igazat megvallva nem tudok ennél többet, az én agyamig ennyi jutott el... :D ) És akkor ő megvilágosodott, és eldöntötte, hogy kipróbálja, és aznap este, fektetés után, mikor Lackó már elaludt, a fülébe súgta, hogy jó neki az oviban, és szeretik ott őt, és barátkozni fog a gyerekekkel, és játszik velük, meg ilyen pozitív dolgokat az oviról. :) (Ezt nekem el sem mesélte, csak később, mikor másnap lelkendezve hívtam fel, hogy a Lackó jól érezte magát, az óvónéni megdicsérte, mert nem sírt, és játszott...És mindezt úgy, hogy egyik nap még sírt, utálta, másnap nem sírt, tök jól érezte magát. Minden átmenet nélkül. Na ettől kezdve egy hétig kb. minden este sugdostunk, és lőn, Lackó szereti az ovit. :)
Szinte happy end, leszámítva a bárányhimlőt, amit a múlt szerdán hozott haza az oviból, és ami miatt azóta szobafogságban vagyunk mind hárman. De erről majd később. :)

Fogat növeszt...

...havonta egyszer. Minden hónapban van legalább két-három pokoli éjszakánk, amikor a kisasszony csak üvölt és üvölt, és nem jó semmi, és nem használ semmi. Sem dentinox, sem nurofen, sem ölelés, sem ringatás, semmi, semmi. Na, nem mintha a többi éjszakánk olyan remek lenne, nekem gyakorlatilag jó éjszakám 2011. március 2.-a óta nem volt. :) De visszatérve: a pokoli éjszakák után aztán általában gazdagabbak leszünk egy foggal. Eddig négy van belőlük, de éppen készülőben van a két felső szemfog is.
Amúgy a kiscsaj nem semmi. Nem egy kis mimóza, nebáncsvirág, anyámasszonykatonája, mint a bátyja. Nemnem. Dorci erőszakos, kis pukkancs, egy durva kis akarnok, ő bizony nem vár semmire, azonnal kell, sajtkukac, aki nem bír ücsörögni két percig sem, odacsap, mar, harap, üt, ha valamit akar, visít, kiabál, ha valami nem tetszik. Igazából nem panasznak szánom ez, tulajdonképpen nagyon szeretem, hogy ilyen. Szeretem, hogy nem hagyja magát, hogy tíz hónapos, de már most van benne annyi "tökösség", hogy megvédje magát a bátyjától. A minap, mikor Lackó direkt szekálta, és ahogy Dodó mászott, mindig direkt az útjába ült, elé feküdt, akkor Dorci úgy belemarkolt a hajába, és megtépte, hogy csak pislogtam, hogy nahát, ez ilyet is tud? :) És az ilyen szituk minden naposak, állandó a harc, a múltkor már Lackó dühösen megkérdezte, hogy "Anya, te minek szülted a Dorcit???Hogy mindig mindent elvegyen??".  Szóval megy a harc, de gondolom ez szinte mindenhol így van. Azért persze szeretgetik is egymást, mert Dudus amellett, hogy ilyen vehemens, tud nagyon cuki és hízelgős lenni, nagyon tud cicáskodni, és odabújni, úgyhogy vannak csöpögős pillanatok is bőven. :)
Mindenesetre sokkal szegényebbek lennénk a kiscsaj nélkül, az tuti. :)

2011-2012

Na, és hamár végre belekezdtem újra a blogírásba, akkor megírom már azt is, hogy a mi 2011-nk csodás év volt, írtó fárasztó év, de nagyon boldog...
-Lett egy Dorcink, aki rengeteg mindent tanít/ott nekünk, igazi család lettünk általa, és szerintem jobb szülök és jobb páros is. Türelemre, lemondásra, még önfeláldozásra is tanít minket, meg arra, hogy minden gyerek más miatt szép, kedves, okos és szerethető. :)
-Lett egy nagyfiunk, egy nagy óvodás, aki engem tanít sok mindenre, mint embert, és főleg mint óvónőt. Rengeteg elvemet és elképzelésemet döntötte meg és írta át, és tudom, hogy őmiatta, őáltala ezerszer jobb szakember leszek, ha egyszer visszatérek az óvodába.
-Lett nekem a varrás, mint szenvedély, mint hobbi, mint önmegvalósítás, és nem utolsó sorban, mint mellékes kereseti lehetőség. Imádom, mert sosem monoton és egyforma, mindig valami újat csinálhatok, és ez tök jó.
-2011-ben volt munka sok, így szépült a kert, a lakás...Még mindig nem valami nagy lépésekben, de nekem megfelel így, egészen jó, hogy mindenért megdolgozunk, és így tényleg minden a MIÉNK. A lakásunk igazán OTTHON lett, egy kis fészek, ahol jó élni.

Ezek a fontosabb dolgok, persze van/volt sok apróság is, amiknek lehet/ett örülni. Ha 2012 ugyanilyen szép lesz, és gazdag, mint 2011 volt, vagy netán egy picit még szebb is, az tökéletes! :)
És nem, én nem vagyok hajlandó gyomorgörccsel gondolni a jövőre, nem aggódom, mert tudom, hogy jó lesz nekünk amíg itt vagyunk egymásnak. :) Én pozitívan nézek a jövőbe, 2012-ben is! :)

Jól eltűntem, mi? :)

Szeretnék írni, de nem megy. Háromszor futottam neki, de egyszerűen nem jönnek a szavak. Pedig nincs baj, sőt. Tök boldog vagyok, igazán kerek most minden. Csak annyi minden maradt ki, hogy már nem tudom hol kezdjek neki...Azért most megpróbálom, meglátjuk mi lesz belőle... :)
Lackó sokat volt beteg, és mivel mindent hazahordott az oviból, így Dorci is. A december első két-három hetében gyakorlatilag végig betegek voltunk, bérelt helyünk volt az orvosi rendelőben. Ettől Lackó jól elszokott az ovitól-plusz dec. 6-án írtóra betojt a Mikulástól, így megvolt a rossz élmény is, szóval most januárban újra kezdtük a beszoktatást, és már második hete járunk együtt az oviba, mert nagyon elutasító volt, és végigbőgte a nélkülem töltött időt, nem akart barátkozni sem, és az óvónéniket sem volt hajlandó közel engedni magához. Ma talán történt egy kis áttörés, és egész jól érezte magát, és az óvónéni is nagyon megdicsérte, mert nem sírt, csak mikor eljöttem, de utána hamar megvigasztalódott. Tudom, hogy ez az én hibám is, egyrészt mert burokban nevelgettem eddig, alig jártunk valahová, csak a mi kettőnk kis szerelmes világa létezett, -vagyis inkább hármunké, később négyünké-, másrészt meg nem akartam ÉN ezt az ovi dolgot. Nagyon mélyen úgy gondoltam, hogy jó neki itthon velem, nem kell neki az ovi még. Igyekeztem ezt rendbe tenni magamban, és úgy érzem sikerült. :)
Dorci meg? Nagylány... :) Cuki, kis "cafka", igazi kislány, eszméletlenül tud cicáskodni, hízelegni, de ugyanakkor tipikus második, aki talpra esett, és lecsapja a bátyját, ha az el akar venni tőle valamit. Barátkozós, mosolygós, négy fogú kis banya. Imádjuk, és minden nap elolvadunk, hogy mennyire jó már, hogy lett nekünk egy kislányunk is, hogy lett nekünk egy Dorcink. Feláll, kapaszkodva lépeget a bútorok mentén, de kézenfogva nem lépked, nagyon bizonytalan, talán fél is. Nekem nem tetszik a csípője, visszaviszem az ortopédiára, már ha egyszer végre nem felejtek el időpontot kérni. Nagyon csámpásan áll, és a mászása sem tetszik igazán. Jah, és a legjobb majdnem kimaradt: elkezdődött a beszédfejlődése....Mondja, hogy nemnemnemnemnem, hogy tátá (értsd: pápá), ehhez integet is, és ma már azt is mondta, hogy hammmm. Nagyon édes. :)
Persze éjjel még mindig kétszer kell, már viccelődtünk azon a Gáborral, hogy ha még 20 évesen is felkel majd enni, akkor magának csinálja majd meg a kaját!! :) Most hogy Gábornak kevesebb a munkája, besegít éjjel, az egyik etetés az övé, ugyhogy így picit kevésbé vagyok fáradt...