Valaki, akit nem akartam elereszteni, mégis eltávolodott
Azta, ez aztán tényleg nem könnyű. Az ember általában nem akarja elengedni azokat, akiket szeret, és fontos résztvevői az életének. :) Én viszont ebben is elképesztően szerencsés vagyok, mert pár fiatal kori nagy szerelmen kívül nem vesztettem még el senkit életemben, semmilyen értelemben. Meg aztán azt gondolom, hogy ezen a téren is igaz, hogy mindenki a maga életének a kovácsa, mert a már említett szerelmi helyzeten kívül én nem sok olyan szitut tudok elképzelni, amikor ne lehetne sok munkával visszakapni azokat, akiktől eltávolodtunk. Ilyen tapasztalataim vannak... Mikor Gáborral megismerkedtünk, és nagy volt a szerelem, elhanyagoltam a barátnőimet, amire azért még most sem vagyok büszke, dehát akkor is tény. És hosszú évek kellettek hozzá, hogy újra az életem részesei legyenek, (vagy én az ő életüké?), és bár ez már nyilván nem ugyanaz az érzés, meg szituáció, azért úgy érzem, hogy a mostani körülményeimhez képest nagyon is jó barátok vagyunk újra. És remélem, hogy ez még alakul is majd pozitív irányba, ha majd nekik is lesznek gyerekeik, meg ha már nagyobbak lesznek a lurkók. Szóval azon leszek, hogy mostantól csak közelebb kerüljünk, és ne távolodjunk többé.
(Kis kiegészítés: Tényleg, az a szitu eszembe sem jutott, ami Antánál áll fenn, hogy külföldre ment. Azért az is tényleg egy olyan helyzet, amikor óhatatlanul is eltávolodunk emberektől, akiktől talán nem szerettünk volna.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Magamra vettem. :-) Meghatódtam. :-)
Megjegyzés küldése