Lackó és én mostanában olyanok vagyunk, mint Ady és Léda, a kapcsolatunkat a viharos szó jellemzi a legjobban. Szinte egész nap veszekszünk egymással, hol ő üt-vág, dühöng, toporzékol, dacoskodik, hol én könyörgök, érvelek, kiabálok, sírva üvöltök, hajamat tépem dühömben.
Aztán este, mikor megitta a tejcsijét, és én felemelem hogy betegyem az ágyába, szorosan a nyakamba fúrja az arcát, én meg ringatom, mint mikor egészen apró volt, és nincs más csak ő meg én, és ilyenkor kitörlődik az egész napi kínlódás, és csak a szeretem érzés marad.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése