Az anyai ösztönök

Mikor Lackót vártam, tudtam, hogy kisfiam lesz, és hogy szőke lesz, olyan kis igazi rosszcsont, egy pupák, haramia. És lőn, úgy is lett. Most pedig a lelkem mélyén már az első perctől kezdve tudom, hogy kislányt hordok a szívem alatt, és arról is van elképzelésem, hogy milyen lesz. Barna hajú, csoki szemű, pufók pofi, pisze orr, nagy haj, olyan igazi kiscsajszi, érzékeny, de azért vagány, minden huncutságban benne van, és a szeretteit pillanatok alatt az ujja köré csavarja majd. Én ilyennek érzem, látom őt, ha lehunyom a szemem. Azért írtam ezt le, hogy legyen nyoma, és majd össze lehessen hasonlítani őt ezzel a képpel, ha már hús-vér valójában velünk lesz.

A minap, egyik hajnali forgolódásom alatt, mikor szinte a fél éjszakát félálomban lebegve töltöttem, megvilágosodtam, és azt éreztem, hogy lesz még egy kisfiunk is. Nem olyan mint Laca, nem egy ilyen belevaló PASI, hanem egy kis érzékeny, finom lelkű, nebáncsvirág, Dani. Szóval most érdeklődve nézek a jövőbe, hogy valóban jók-e azok a bizonyos anyai megérzések, vagy nem. :)

Amúgy pedig a fészekrakás ezerrel beindult, lassan az összes ruhácskát beszereztem, jövő héten mosok-vasalok, és hamarosan a csomagomat is bepakolom. Tudom, hogy még elég korai ez így a 32. héten, de én már úgy érzem eljött az ideje, szinte biztos vagyok benne, hogy a pöttömke nem lesz bent 40 hétig, szerintem jó, ha a 38 hetet kivárja. És érdekes, hogy nem félek a szüléstől most, valahogy úgy érzem minden rendben lesz, úgy, ahogyan lennie kell. Meglátjuk. :)
(Ja, és Lackó szinte minden nap megjegyzi, hogy "Mindjárt kibújik a kistesó.", és rengeteget beszél róla, meg játszik olyanokat, hogy felhívja a kistesót telefonon, vagy hogy becsomagol pár játékot, és közli, hogy ezt a kistesónak adja.)