A mamájánál alszik, Gábor anyukájánál. Most először. Először van tőlem éjjel ilyen távol (a tesómék közel laknak), és elöszőr hagytam úgy ott valahol, hogy nincs semmi dolgom, és nem is akartam igazán, minden idegszálam, és porcikám tiltakozott, de valahogy ennek ellenére mégis tudom, hogy meg kellett tennem, el kell engednem a kezét, meg azt is, hogy neki ott jó, és ha túl sokáig húzom ezt a dolgot, akkor egyszer csak már késő lesz, és majd már nem tudom otthagyni, akkor sem, ha akarom. Tudom, hogy picit kusza ez így, de pont ilyen kuszák az érzéseim is, meg a gondolatok a fejemben. Olyan fura kettős érzés. Egyfelől ha lehetne sosem engedném el, másfelől tudom, hogy ez az élet rendje, hogy leválik rólam, és nem tehetem meg vele, hogy pici babát csinálok belőle, csak azért mert nekem úgy kellemesebb, ha tudom, hogy pótolhatatlan vagyok.
Istenem de nehéz az anyaságot jól csinálni. Ez a legnehezebb feladat, amit valaha is kaptam az élettől...meg persze a legszebb is.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
És gondolj majd bele, amikor az oviban a másik oldalon állsz, és azt látod, hogy milyen szeretettel köszön Neki, és mesél Róla otthon, amikor már nem csak Te leszel, aki annyira ismeri :)
Ne is mondd!! Mióta anya vagyok még az óvónőséget is átértékeltem. Csomó mindent másképp gondoltam ezelőtt.
Megjegyzés küldése