Újra itt

Nem írtam már egy hete, mert nem igazán volt mit. Minden úgy van, mint eddig, én meg nem akartam magam ismételni.

A ház készülget, festünk, már készen van a konyha, előszoba, fürdő, és lassan Lackó szobája is. Alakul a nappali is, úgyhogy valóban nem választ már el sok minket a költözéstől. Úgy döntöttem nem teszek most még fel képeket, még akkora a kosz, meg a kupi, hanem majd inkább akkor, ha már szépen rendben van minden... :) A színekkel amúgy nagyon bátran bántunk, lesz lime-barna, piros-barna a falakon, Lackó szobájában pedig majdnem narancssárga-kékkel. De nem bántam meg, sőt... :) Szerintem nagyon klassz lett. :)

A fogyókúráról rég írtam, tudom, de ez nem jelenti azt, hogy feladtam! :) Az történt, hogy az ínyem és a fogaim fölötti aggodalom olyannyira felemésztette minden energiámat, hogy nem tornáztam másfél hétig, és ezen a héten is csak kétszer, és evésben is egy picit elengedtem magam. Mondjuk ez nem jelenti azt, hogy zabáltam volna válogatatlanul, sőt. Csak épp lazább voltam picit. Amúgy eddig összesen 7-8 kg ment le, már látszik is, és a ruháimon is nagyon érzem, úgyhogy semmiképp nem adom fel, sőt azt tervezem, hogy nekifogok egy picit szigorúbb fogyózásnak, amolyan szénhidrátmentes verziónak. Csak még erőt gyűjtök hozzá... :)

Lackó is jól van, annyira cuki, hogy az már szinte lehetetlen... :) Új szokása, hogy délután együtt alszik a nagymamájától kapott rénszarvassal, akit elneveztünk Rudinak ("Dudi"). /Egyébként Rudi szinte családtag lett, ha lehet visszük mindenhova. :)/
Kezd rövid mondatokat mondani, úgymint "Enyém apa", "Repcsi elment","Ott a anya".
Amúgy ez az enyém dolog tök édes, ha valamit meg akar kapni (pl. a bögrémet, amiből a kávét iszom) és én nem akarom odaadni, akkor ő tök dühösen közli, hogy "Enyém!!", mire én: Nem a tied. Mire ő: "Tiem.". :)
Nagyon jó kisfiú, leszámítva a durvaságot. Ez sem konstans, csak akkor csinálja, ha fáradt idegileg, vagy fizikálisan. Többnyire az unokahúgaim hozzák ki belőle, mert állandóan belemásznak szegény arcába, amitől ő olyan pipa lesz, hogy ha csak meglátja valamelyiküket, mar, karmol, pofozkodik. És nem segít ilyenkor se szép szó, se kiabálás, se büntetés. Ha haragszik, annál durvább. Igazából ez az egyik olyan része a nevelésnek, amiben tehetetlen vagyok. Nem tudom hogyan tudnám leszoktatni róla. Persze vannak azért ötleteim, igyekszem következetes is lenni, csak eddig úgy látom, hogy nem vezet eredményre semmi.
/Amúgy ha mondom neki, hogy ezt nem szabad, és nézd meg mit csináltál, most szomorú és fáj neki, akkor hajlandó megsimizni, megpuszizni akit bántott, sőt, még azt is mondja, hogy bocsi. :)/