Áldott állapot vs. terhesség

Valahogy ez az áldott állapot kezd napról-napra terhességgé válni. Tudom, hogy most jó néhányan felszisszennek, hogy ó, jaj, ilyet nem szabad mondani, meg örüljek, hogy babám lesz, és viseljem hősiesen, meg minden. És persze, én örülök is (nagyon), meg igyekszem viselni is, de a helyzet az, hogy csak az mondja ilyen szépelgőn, hogy ez áldott állapot, és nem terhesség, aki még sosem várt gyereket. Mert bizony így a harmadik trimeszterrel eljött újra a nyűgök ideje: állandóan fáradt vagyok, de éjjel már nem tudok pihenni, mert sehogy sem kényelmes, minden teendő után kb. ugyanannyit kell pihenni, mint amennyi időbe a dolog elvégzése telt, fáj a derekam, és a gyermek már van akkora, hogy bizony sokszor felszisszenek egy-egy mozdulatától. Lackó cipőjét egyre nehezebben tudom bekötni, a magaméról nem is beszélve (lehajolni meg sem próbálok, inkább leülök a földre, csak hát pl. utcán nem megy az ilyesmi ugye). Az állandósult aggodalmat már meg sem említem, mikor Lacust vártam egy nagy rózsaszín ködben lebegtem, eszembe se jutott, hogy bármi is nehéz lesz, vagy hogy bármi baj lehet, most meg? Lépten-nyomon aggódom valami miatt, meg lesz-e minden ujja, fog-e hagyni aludni, Lackó hogy fogadja majd, lesz-e elég türelmem, túléljük-e egyáltalán a szülést, vagy belehalunk mindketten (nem röhög!). Szóval érzelmek hullámzanak bennem folyton, az egyik percben boldog vagyok, és lelkes, a másikban meg búskomor. A család pasi része meg nem érti mi van (persze, mert sose dúltak benne így a hormonok, hülyeségeken meg nem aggódik, minek, ha én úgyis aggódok kettőnk helyett is mindenért?). Szóval ez van mostanában nálunk. A helyzet mondhatni nem rózsás, de lesz ez jobb is, ha máskor nem, hát jövő ilyenkor. :) Addig meg csak kibírjuk valahogy. :)