Az nem lehet...

...hogy nem írtam az oviról!! Pedig de, tényleg nem írtam.
Na szóval, az úgy volt, hogy a decemberi kényszer pihi után, nagyon nehezen ment a visszazökkenés, úgyhogy abban maradtunk az óvónénikkel, hogy beszoktatunk újra. Így január második és harmadik hetében együtt jártunk oviba, illetve csak egy-egy órára hagytuk ott Lackót. De akkor is végig üvöltött, nem akart barátkozni senkivel, szóval aggasztó volt a helyzet. Mondhatom, hogy tök tanácstalan voltam, már azon is gondolkodtam, hogy hagyjuk az egészet a fenébe. Aztán Gábor megoldotta a helyzetet. Az örök szkeptikusok és kétkedők most ne figyeljenek ide, az állításomat nem tudom majd klinikai tesztekkel meg miegymással igazolni, de a helyzet az, hogy a fülbesúgdosás megoldotta az ovis gondot egy pillanat alatt. :) Azért kifejtem, nyugi. :) Szóval az volt, hogy Gábor olvasta épp az agykontrollt, amiben volt valami mellékes történet arról, hogy altatásban milyen fogékony az ember agya, mert megmaradhatnak infók. (Na emiatt tuti kapok, ha G. elolvassa, mert elég pongyolán fogalmaztam meg, de az igazat megvallva nem tudok ennél többet, az én agyamig ennyi jutott el... :D ) És akkor ő megvilágosodott, és eldöntötte, hogy kipróbálja, és aznap este, fektetés után, mikor Lackó már elaludt, a fülébe súgta, hogy jó neki az oviban, és szeretik ott őt, és barátkozni fog a gyerekekkel, és játszik velük, meg ilyen pozitív dolgokat az oviról. :) (Ezt nekem el sem mesélte, csak később, mikor másnap lelkendezve hívtam fel, hogy a Lackó jól érezte magát, az óvónéni megdicsérte, mert nem sírt, és játszott...És mindezt úgy, hogy egyik nap még sírt, utálta, másnap nem sírt, tök jól érezte magát. Minden átmenet nélkül. Na ettől kezdve egy hétig kb. minden este sugdostunk, és lőn, Lackó szereti az ovit. :)
Szinte happy end, leszámítva a bárányhimlőt, amit a múlt szerdán hozott haza az oviból, és ami miatt azóta szobafogságban vagyunk mind hárman. De erről majd később. :)