Írnom kéne...

...az oviról. De ha egyszer olyan nehéz írni róla. És nem Lackó miatt. Ő tökre jól vette az akadályt, az első héten hétfőn és kedden csak egy órát voltunk ott, első nap ketten, másnap ott hagytam fél órára. Harmadnap már ott maradt egyedül hosszabban is, csütörtökön és pénteken pedig már rendesen mentünk. Egyszer sem sírt, nem hiányolt, és nagyon jól érezte magát. Sokat mesélt, és csak jókat. :)  Aztán egy hétig nem ment, mert ahogy a nagykönyvben megvan írva, betaknyosodott (se láz, se semmi, csak takony). Tegnap ment először, ismét gond nélkül.
Bezzeg én. Igazából az első hetet még tök jól bírtam, örültem is, hogy ennyire könnyen veszi ezt a dolgot. Ma éjjel viszont alig aludtam valamit. Írnék arról, hogy mit érzek, de ezt nem lehet megfogalmazni. Csupa olyan dolgot, amik kimondva elképesztően nagy butaságok, és amint szavakba öntöm őket, csak mosolyogni tudok még magamon is, de belül még is elképesztően komoly dolgoknak tűnnek és hatalmas "veszteségnek" élem meg ezt az egészet most. Alakulnak a napjaink, egészen más a délelőtt Lackó nélkül....
És ahogy Barbus írta az ovis posztnál kommentben, érzem, hogy ettől óvónőként is változom, rengeteg dolgot tanulok, és nagyon sok minden szerepel már most az "ezt másképpen fogom majd csinálni" listámon.
(Például tiszta hülyének tartottam azokat az anyákat, akik nem tudják elengedni a gyereküket, végülis ez az élet rendje...miért kell ebből ekkora ügyet csinálni??Erre tessék, itt vagyok.  :) Anyaként a dolgok már közel sem ilyen fekete-fehérek.) De legalább látom, hogy mennyire előítéletes voltam/vagyok. A gyerekeim annyi mindenre tanítanak engem.