Tényleg nem értem, hogy hogy van az, hogy minden nap rendet rakok, elpakolom az összes játékot, szétdobált ruhát, elmosogatok, felporszívózok, és másnap reggel mégis mindig arra ébredek, hogy egy kuplerájban élek, ahol halomban áll a szennyes, a mosatlan edény, és szétdobálva hevernek a földön a ruhák és a játékok. Felfoghatatlan.
Mindig azt magyarázom Gábornak, hogy az a rohadt nehéz az itthon ülő anyukák életében, hogy olyan, mintha semmit sem csinálnának, pedig dehogynem. És képzelje csak el, hogy milyen lenne, ha neki minden nap ugyanazt a munkát kéne megcsinálnia, mert valaki az éj leple alatt tönkretette amit előző nap megcsinált. Megfőzöm az ebédet és öt perc múlva semmi nincs belőle, kimosom a ruhákat de két nap múlva újra tele a szennyes tartó, renbekapom a lakást, de estére megint egy borzalom az egész. Néha olyan jó lenne leülni, és csak csodálni, amit megcsináltam. :)
Persze nem panaszkodom, csak nem értem. :)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
Ezt az érzést mennyire ismerem!
Csak az a különbség köztünk, hogy engem ma már NEM izgat, mekkora kupi lesz pár perccel azután, hogy rendet tettem.
Az meg, hogy pillanatok alatt eltűnik az étel, amivel órákig molyoltam a konyhában, kifejezetten felvidít. IMÁÁÁÁDOM NÉZNI, ahogy falják a főztömet! :o)))
Na jó, azt én is szeretem, ha eszik a főztömet... :))
Felolvastam Katinak ezt a remek írást, ő pedig azt nondta hogy ezt az ő szivéből írtad. Nálunk is hasonló a helyzet...
Sejtettem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával... :))
Asszem ezt szinte minden nő így érzi, aki vezet háztartást :(
Megjegyzés küldése