A második

Nekem mindenki azt mondta, hogy a második terhességnél az ember lánya már nem ér rá várakozni, aggódni, agyalni, mert úgy rohan az idő, hogy szinte észre sem veszem, és már szülök is.

Ez nálam részben igaz, mert valóban úgy elrohant ez a 13 hét, hogy csak egyet pislogtam közben, másfelől meg abszolút nem, mert én nagyon is aggódok, hogy minden rendben legyen (sőt, sztem jobban, mint Lackóval, akkor még valahogy fiatalabb voltam, és úgy gondoltam rossz dolgok mással történnek csak, velem semmiképp), iszonyatosan várom, hogy végre érezzem ahogyan mocorog, hogy megint lássam az ultrahangos vizsgálaton, és dehogynem agyalok, napjában ezerszer képzelem el, hogy milyen lesz vele az életünk. Amúgy a kétségeim és aggodalmaim, hogy hogyan működünk majd mint négy fős család, kezdenek szertefoszlani, valahogy tudom, érzem, hogy menni fog, hogy jó lesz és szép.

Lackó hozzáállása is kezd megváltozni, már nem tereli a témát, és a kezdeti egyértelmű "Nem kérsz kistesót" kijelentések helyét lassan átveszi a beletörődés, vagy inkább elfogadás. Minden részletet elmesélek neki, úgy értem azt hogy lesz kistesója, hogy most még apróka, hogy a hasamban van, és növekszik, hogy a doktor bácsival bekukucskáltunk hozzá, ő pedig egyre gyakrabban hajtja a fejét a pocakomra, vagy megpuszilja, vagy játékból bekrémezi. Ilyenkor meg persze még jobban várom, hogy nagyobb legyen a babucink, hogy reagáljon neki, mozogjon, rugdosson, hogy Lackó is érezze.

Egyszóval jó ez a második terhesség, nekem épp olyan szép, mint az első volt. És boldog vagyok, hogy ez is megadatott nekem. :)