Nyugalom, azért nem túl közeli az élmény. De valahogy mégis nagyon intenzív.
Az egész úgy kezdődött, hogy ma délután a freemailről kilépve láttam, hogy tegnap meghalt egy rendőr egy autós üldözés miatt, és kérdeztem Gábort, hogy ő is hallott-e az esetről. Meg is vitattuk, hogy szörnyű-borzasztó, de túl sok szó nem esett a dologról. Aztán este mikor hazajöttünk a mamától, bekapcsoltam a gépet, mire is Lackó elkezdte mondogatni, hogy meghalt a bácsi. Kérdem tőle milyen bácsi? Ő nem felel, csak hajtogatja, hogy meghalt a bácsi. Mivel nem tudtam mire vélni a dolgot, eltereltük a szót, Lackó lezuhanyzott, majd zuhanyzás után szorosan a nyakamba fúrta a kis fejét, és ismét közölte, hogy meghalt a bácsi. Akkor egyszer csak bevillant, hogy a rendőr bácsi halt meg, amit nyilván ő is hallott. Úgyhogy megbeszéltük a dolgot, hogy igen, meghalt, de már jó helyen van, a Mennyországban, a bűnöző, gonosz bácsit pedig bezárták, és nem tud többé kijönni, és nem bánt senkit többet. Aztán ezt a sztorit még vagy ezerszer átbeszéltük, mert Lackó folyamatosan hajtogatta, hogy meghalt a bácsi, mit csinált rendőr bácsi?, mit csinált gonosz bácsi?, bezárták bácsit, nem tud kijönni., stb. Mi pedig elmondtuk újra, meg újra, meg újra a történetet.
Egyem a kis szívét, én még soha eddigi "pályafutásom" során, mikor gyerekekkel foglalkoztam, vagy tanultam róluk, nem hallottam még olyat, hogy egy alig két éves gyerek tudná mi az a halál, vagy értené, vagy csak sejtené akár. Hihetetlen. (És szerintem bámulatos, hogy a gyerekek milyen ügyesen próbálják feldolgozni a tapasztalataikat.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
Szerintem annyiból szerencsés ez a fajta találkozás a halállal, hogy nem a saját halálát látta vagy vizionálta. Talán így nem akkor nagy teher elsőre. Bár... a halál teher volt és teher lesz.
Szerintem az, hogy a halál mekkora teher egy gyerek számára, attól is nagyban függ, hogy mekkora teher a szülei számára. Ha a szülők természetesnek veszik a halált, és képesek róla úgy beszélni, mint az élet szükséges velejárójáról, akkor a gyerek fel tudja dolgozni.
Nyilván még rengeteg ilyen találkozás lesz egyébként, igyekszem majd mindegyiket jól kezelni. Ezt most úgy tűnik sikerült. Még két napig beszéltünk róla, de egyre és egyre kevesebb félelem volt a hangjában, és úgy tűnik már nem téma.
Nyilvánvaló, hogy ami elkezdődött, be is fejeződik, és a végét úgy hívják halál. Említetted a Menyországot, ami nagyban leegyszerűsíti a dolgot - azok számára akik hisznek benne. De akik nem...azoknak kicsit nehezebb, mert olyankor a nincs tovább pontosan annyit jelent hogy nincs tovább. Mondd el egy gyereknek...
Hát igen, a hit az biztosan nagy segítség mindenben. :)
Amúgy azt hiszem azt kell mondanod akkor a gyereknek, amiben hiszel, de nem rémisztően megfogalmazva. Azt hiszem az, hogy "jó helyen van már", vagy az, hogy "neki már nem fáj semmi" kiválthatják a pontos választ. A lényeg, hogy Te is elhidd, amit mondasz, és hogy sohase hazudj. legalábbis mi ezt tanultuk a főiskolán, és eddig be is jött. Még egy lehetséges megoldás egyébként ha nem a saját hitedet mondod csak, hanem azt is, hogy mások hogyan gondolják. Ez jól működhet egy ovisnál már. Pl. én nem vagyok hívő, meg az oviban amúgy sem szabad a gyerekeknek vallásról meg hitről dogmatikusan beszélni, ezért ilyen témákban mindig azt válaszoltam, hogy én így vagy úgy gondolom, de vannak emberek akik így hiszik, és vannak akik úgy. Ez azért is jó, mert egyenlő partnerként kezeled a gyereked, és máris hagyod, hogy az elméje nyitott legyen más utakra is, ne csak arra, amin te jársz. És talán még túl fiatal a döntéshez, de egyszer majd megnő, és az, hogy te nyitottnak nevelted, sokat segít majd, hogy eldöntse, ő melyik úton járjon.
Megjegyzés küldése